Kísérletezés

Erkély rendben, cseréplogisztika még mindig nehéz: lehet ittapirosozni, hiszen célszerű mindenféle méretben tartani, ki tudja, most éppen honnét esik a kezembe növény, ami aztán tényleg bármi lehet. Akár fa is, mert miért ne, bizony, nekünk fák is vannak az erkélyen.  És mellette is persze – vagy hát nem is annyira persze sajnos, pedig  milyen menő lenne, ha minden erkély mellett fa lenne, szóval a szomszéd két fa, akik a földszintről magasodnak és nyúlnak felfelé, kedvesen szoktak integetni és lombjukkal szép zöld mintát adni két szobánk rájuk néző oldalának. Szóval igazából csak nekik szeretnék sok-sok beszélgető partnert szerezni… Jó, tudom, így nincs meg az igazi gyökér- és gombaközösség, de akkor is… Be kell vallanom, igen tehetséges kerítő vagyok, teljesen teli az erkélyünk és a lakásunk  zöldekkel és nem zöldekkel, fákkal és nem fákkal. Eukaliptuszligetünk sajnos nem lett.  Két mini magoncom élte túl a kezdeti hónapokat, amikor még  több társukkal együtt várták az újabb és újabb napokat, de aztán egyre többen feladták ezt a várást és növekedés dolgot, mi a fenének mindig nőni…  Ez van, ne legyek elégedetlen, szeretném a maradék kettőnek a támogató energiákat begyűjteni, hiszen eukaliptusz feltétlenül szükséges… Olyan szép, hamvas és jó az illata.

És a tusnak is szintén. Szeretném többször elővenni, valamint társait is: a japán akvarellt csodás színeivel… Igen, félig keleti emlékező szívem van. Aztán még van grafitpor, csendben heverő vázlatfüzetkészletek, melyek közül a legkisebb szomorúan nézett mindig az ágy polcán állva, várva, hogy majd az álmodás csodás képeit megelevenítsem benne. Micsoda naiv gondolatok!  Így még hosszú évekig heverészhetett volna ott megkezdetlenül, mert nekem ez az álom dolog nehéz ügy. Semmi extra, mindig jönnek a különböző megfelelési körök, mit nem tanultam meg a dolgozatra, zéhára, felelésre. Saját hülye kis démonmanók, pedig én mindig igyekeztem. Szóval semmi kéklő és lebegő Chagallszerű lények, szórakoztató vidámságok, semmi. Ha meg van valami, ami éppen tetszene, fel nem kelek azért, szeretek aludni. Adtam esélyt, nem jött be. Álom, álom, egyszer elkapom és megfordítom ezt az izzadságszagú és unalmas szörnyűséget, felrakom az új és könnyed, szórakoztató színességet és belefeledkezem és emlékezem. És jó lesz. Bár nem is kell hozzá álom feltétlen, de az olyan menő, amikor kikapcsol a logika, nem kellenek észérvek, semmi.  Viszont a semmi helyett már van valami ebben a pici vázlatfüzetben és mérhetetlenül boldog vagyok, hogy velem jött nem az álmomban, hanem a Vértesbe, eljött és látta a Gézát. Mármint a pihenőt, ahol végre nekikezdtem és boldog volt, hogy végre a Vértesben kinyitottam. Apróságok, de végre kezembe kerülnek, betöröm őket, vagy ők engem, mint legutóbb az új papucsom… Megéreztem a vázlatfüzetbe rajzolás, festés, maszatolás, próbálkozás szépségét. Régen várt boldogság. Eddig próbálkozások voltak, elvárások, most meg… oh, jó lett festeni, kell még egy a polcról, meg vegyem elő ezt a picit is, meg a régit. Végre jó lett, erre is mennyit kellett várni. Fene ezzel a várással, ez van, ha ez kell, hát ez van, már kezdenek folyamatosan töltődni a lapok, élvezem. Tét nincs. Kísérlet van sok.

És ha már kísérlet, maradni kell a fontos dolgok soránál. Élelmezési létkérdés. Enni vagy nem enni? Általában enni, de már néha nem, micsoda dolgok vannak! Óriási fejlődés, tényleg. Szóval, azért szeretek kutyulni a konyhában is, néha érdekes, milyen eredményeket ad a kísérleti laboratóriumom: ennél az esetnél speciel tényleg eldobtam az agyamat, aztán visszagyömöszöltem a helyére, nehogy már szanaszét heverjen ….  Tehát éppen semmi elképzelésem nem volt arról, mi legyen az étek pár napra, mert nem szoktam elaprózni , csak nagy tétekben játszom. Spontán hoztam a csarnokból vidám sárga cukkinit, uborkát és zöld kápiát. Tetszettek. Hmmm, készítek belőlük valami tésztát. Hmm, hozzájuk színben passzolna az a medvehagymás tészta, ami jómúltkor baromira nem jött be, de adok neki egy új esélyt. És milyen jó, hogy adtam! Esküszöm, nem tudom, hogy a tészta miatt… Ez egy medvehagymás tönkölyös nagykocka volt… A végeredmény egy káposztás tésztás íz lett, káposzta nélkül! Én imádom a káposztás tésztát, meglepő módon édesen és jó borsosan – és ezért nagyon-nagyon ritkán készítek magamnak, mert ez tényleg jó édesen és jó borsosan az igazi. A cukros dolgokat meg már mellőzöm… És most itt van ez… Szóval meg lett pirítva a cukkini, után jött rá kókuszliszt spontán, némi rizstej, aztán pár tekerés fekete bors, kicsi galanga és talán koriander (mármint a termés, nem a zöld), talán ment bele egy kis só is, végére némi citromhús apróra vágva és ennyi volt a főzős rész, ja meg nyilván a tésztát is érdemes megfőzni. Feltétnek pedig vékonyan vagdalt uborka és zöld paprika frissen.  Ennyi. Aki nem hiszi, rittyentsen magának és lehet tiltakozni is, meg felháborodni, de nem javaslom. Egyetek inkább egy jót!  Én is fogok még próbálkozni ezen a vonalon, mert megesz a kíváncsiság, hogy vajon a medvehagyma varázsolt-e vagy a kókusz és a bors… vagy minden együtt?

Nem tudom, miért írok így, lehet, hogy mert most ilyeneket olvasom, mint ez meg ez a könyv, és elmondhatatlanul jól esnek, ez a hatásuk.  Mindenesetre egyre inkább élvezem, hogy el tudom hajítani az agyamat messzire, de még egy kicsit messzebbre kell és akkor jó lesz.

Ez olyan kutyulós rész lett. Lehet, hogy a kémia sem véletlen jött hozzám egy évvel ezelőtt, pedig jaj de nem szerettem régen… Aztán csak félretettem a hajdani unszimpátiámat, és egészen pofás dolgok lettek belőle, amiket én őszintén szeretek, hálás vagyok a kezdeti lökésekért Miró bácsinak. (Itt, meg itt, meg itt és amott, ha még nem érzitek magatokénak a kísérletezési hajlandóságot, ennyi karakter leütése után sem, hátha ezekkel a képekkel már jó kémiába kerültök.)

Minden összeáll valahogyan, valamikor, valamerre. És én is azért itt-ott előbújok és valamit rittyentek. Hát sziasztok, most ez ennyi.